Lehet „csak” korrekt önéletrajzot és kísérőlevelet írni egy állásra való jelentkezéskor, de kellő nyelvi leleménnyel már az első üzenetben is előny harcolható ki a többi kandidálóval szemben.
Mire kell ügyelni a nyerő pályázati anyagban?
A beadott anyag formai megjelenése nagyon fontos. Ha valaki egy szokványos A4-es borítékban küldi el fehér lapokra kinyomtatott jelentkezési anyagát, akkor nem tesz mást, mint belesimul a tömegbe. A pályázati anyagot ezért érdemes egyedi formában benyújtani. Például megfelelően felcímkézett, esetleg színes papír vagy műanyagfedelű dossziéban, amit egy kipárnázott borítékban, ha lehet nem a postával, hanem futárral kell kézbesíttetni. A dosszié fedelének kinyitása után az első oldalnak a saját fejléccel ellátott papírra írt kísérőlevélnek kell lennie. Ilyet bármelyik szövegszerkesztővel könnyedén elő lehet állítani. Mivel a színes nyomtatás ma már meglehetősen könnyen hozzáférhető, akár szolid színes figyelemfelkeltő jegyeket is el lehet helyezni az anyagban. De mindig őrizkedni kell a túlzásoktól, mert aki átesik a ló túlsó oldalára, mindent elveszíthet. Csak annyi egyediséget kell és szabad a formai elemekbe belevinni, amennyi a pályázati anyagra való könnyebb emlékezést és az egyszerűbb azonosítást lehetővé teszi.
A cégkultúrának való megfelelés is megjelenhet a pályázati anyagban. Ehhez előtanulmányok szükségesek. Tudni kell az adott munkaadóról, hogy mit tart magáról, mely értékekeit gondolja a leglényegesebbnek, de valójában melyekre a legbüszkébb. Egy konzervatív cégnél még a legjobb szakmai háttér és ajánlások mellett is biztos „öngyilkosság” a formabontó, jópofizó jelentkezési anyag benyújtása. Míg egy lazább szervezeti rendszerben működő, kreativitásra és egyéni kezdeményezésre épülő vállalatnál a túlzottan formálisra sikeredett anyag azt sugallhatja, hogy a kandidálónak beilleszkedési zavarai támadhatnának. Ezért az adott munkaadó ismeretében gondosan meg kell tervezni, hogy az önéletrajzban mely elemek kapnak nagyobb hangsúlyt, s melyeket kell háttérben tartani. A feltérképezett cégkultúrának megfelelő formai megjelenésű anyagot kell összeállítani. S végül megfelelő nyelvezetet kell választani, mert a szavakkal lehet a legnagyobb hatást kelteni a pályázat elbírálóiban.
Az önéletrajz és a kísérőlevél megírása két külön műfaj. Az előbbinél – ahogy erről korában szó volt – azt az egyensúlyt kell megtalálni a bemutatott elemek (végzettség, képzettség, munkahelyek, nagyobb projektek, szakmai tapasztalatok, vezetői eredmények, stb.) között, amelyből a pályázatot kiíró a leggyorsabban képes azonosítani, hogy: ez lesz az én emberem. Ott, ahol gyakorlott végrehajtókat keresnek, nem érdemes a magas elméleti képzettségre ráirányítani a figyelem fókuszát, mert például túlképzettnek gondolhatják a jelöltet. Azaz az önéletrajz összeállításánál nem az a legfontosabb szempont, hogy a jelentkező miféle teljesítményére a legbüszkébb, hanem, hogy az adott állásnak mi felel meg leginkább. Az önéletrajz esetében a megfogalmazás nem tűri az ömlengést, a szóvirágokat. Ez ugyanis tulajdonképpen a személyes adatbázisunk egy szelete, amit látni engedünk idegenek számára is azzal a céllal, hogy összehasonlíthassanak bennünket másokkal. Adatok esetében az összehasonlítás könnyű, történetek, minősítések, véleménynyilvánítások esetében pedig igen nehéz, sőt szinte lehetetlen. Aminek az a következménye, hogy a nem adatszerűen, szinte táblázatba foglalt módon megjelenő CV-ket rövid úton használhatatlannak nyilvánítják és ad acta teszik.
A pályázati anyagok nagy trükkje a kísérőlevél és az önéletrajz összehangolása abból a célból, hogy kitörölhetetlen emléket hagyjon a személyzetisek agyában. Elvileg a kísérőlevelet olvassák el előbb, de ezt igazán sohasem lehet tudni. Van, hogy azonnal látni akarják, hogy: ez meg ki? Ezért olyan szabályt sem érdemes felállítani, hogy melyik a fontosabb, vagy milyen sorrendben kell őket az olvasó kezébe juttatni. Akinek ez mégis nagyon fontos, tűzze össze, vagy fűzze egybe a pályázati anyagot. Az olvasási sorrendért azonban ez sem szavatol.
Az önéletrajz szikárságát mindenképpen érdemes ellensúlyozni egy érdekes kísérőlevéllel. Fontos, hogy mindenki azt adja, aki valójában. A pályázó személyiségétől eltérített kísérőlevelek ugyanis legkésőbb az interjún lelepleződnek. Ilyenkor pedig elég csekély a pozitív csalódás esélye. A legjobb tanács, amit az ilyen fogalmazásokhoz adni lehet, hogy mindenki úgy írjon, ahogy beszél. A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy tartalmilag és érzelmi töltöttségét tekintve is az élőbeszéd trendje közelíti meg legtökéletesebben az adott pillanatban kifejezni kívánt gondolatot. A gondolataink pedig olyanok, mint az ujjlenyomatok, ránk jellemzően egyediek. És éppen egyediségünk, ami a legnagyobb vonzerőt jelentheti, megéri tehát megjeleníteni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a leírtakat ne kellene átnéznünk, a beszédbeli pongyolaságainkat ne kellene kijavítanunk, a szóismétléseket ne kellene kiirtanunk, a helyesírási hibákat ne kellene korrigálnunk, stb. Sőt kicsivel tovább is mehetünk, és stilizálhatjuk is nyers mondanivalónkat. Például előkaphatjuk a szinonima szótárt, s választékosabb kifejezéseket kereshetünk. Előhúzhatjuk irodalmi emlékeinket, s egy-egy emlékezetes szófordulatot alapul véve hatásosabbá tehetjük a mondanivalónkat. A leíró bekezdéseket megtörhetjük rövid elbeszélő részekkel. Jelzők és hasonlatok használatával árnyaltabbá tehetjük a felfestett képet.
Jó megjegyezni azonban, hogy a kísérőlevél nem irodalmi alkotás. Állásra jelentkezéskor különösen nem érdemes elkezdeni ennek gyakorlását. Ezért ügyelni kell rá, hogy a tartalom ne vesszen oda a forma oltárán. E szabály betartásához az egyik legjobb módszer a rövid mondatok használata, ami precizitást, céltudatosságot és profizmust érzékeltet. Ha pedig egy szépen cizellált leíró vagy elbeszélő mondattal törjük meg e keményen kopogó rövid mondatocskák sorát igazán hatásosak lehetünk.
A dramaturgia a kísérőlevél esetén is sokat számít. Mielőtt nekikezdenénk a megírásának, ezért pontosan tisztázni kell, hogy mi lesz a legfontosabb gondolat, amit a címzett elé akarunk tárni, amelyről azt tételezzük fel, hogy a legmeggyőzőbb lesz. Ezt a gondolatot úgy kell előkészítenünk, mint a teniszjátékos a nyerő ütést. Erős nyitás, hosszú tenyeres jobbra, hosszú fonák balra, aztán bent a hálónál jöhet egy röpte vagy egy rövidítés. A kevésbé lényeges dolgoktól kell haladni a fontosabbak felé, míg a végén levelünk összes gondolati vektora egy irányba mutat, s tételmondatunkat már csak a tisztesség kedvéért rögzítjük, mert azt a levelünk olvasója akár helyettünk is kimondhatná. Ha jól dolgoztunk ez lesz a levél utolsó mondata. Miként a teniszezőnek az utolsó ütéssel be sem kellene ütnie a pontot, hiszen gyakorlatilag már azelőtt megnyerte, hogy a labdát fogadhatatlanul visszajutatná az ellenfél térfelére.
(hvg)
Utolsó kommentek